Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, |
|||
|
A Nagy Feróék által is népszerűsített, ma már szinte elcsépelt és ciki szlogen mögötti tartalom sok ember, köztük sok nő és gyerek életében még egyáltalán nem volt népszerű és elcsépelt – kétszáz évvel ezelőtt… Sőt, egyáltalán nem is létezett ez a hármas tagolás akkor, amikor az angol ipari forradalom következményeként munkások tömegei kezdtek el dolgozni gyárakban, nem egyszer nehéz fizikai munkát végezve. Ma már furcsa számunkra, de akkoriban természetesnek számított, hogy komplett családok álltak munkába, szó szerint reggeltől estig. A napi 12-16 órát dolgozó munkások érdekeinek védelmében először éppen egy gyártulajdonos emelt szót: 1817-ben George Owen a dolgozók munkaidejének radikális csökkentéséért harcolt, de kevés sikerrel. A tüntetések, sztrájkok akkor még tömeges elbocsátásokhoz vezettek. A XIX. század közepére az egyre aktívabb, szervezetekbe tömörült munkáscsoportok elérték, hogy a nők és a gyerekek munkaidejét napi 10 órában maximalizálják Nagy-Britanniában. Később a világ más részein is elindultak a nyolc órás munkaidő bevezetéséért küzdő mozgalmak. Céljukat egyes országokban már a 1800-as évek végén, másutt csak a huszadik század elején érték el. A mai ünnep dátuma egy békésnek indult chicagói munkássztrájkhoz fűződik. 1886. május 1-jén az amerikai nagyvárosban sztrájkot szerveztek a nyolcórás munkaidő bevezetéséért. A tüntetés véres utcai harcokká fajult, és börtönbüntetésekkel végződött. Három évvel később, az 1889-es párizsi II. Internacionálén azt a határozatot hozták, hogy a chicagói munkásfelkelés negyedik évfordulóján, 1890. május elsején a világon mindenütt felvonulásokkal és munkabeszüntetéssel demonstráljanak a napi nyolc órás munkaidő törvényi bevezetése mellett. Eredetileg tehát nem a munka ünnepe volt ez a nap, hanem a munkásoké. A munkaszüneti nap ténye is arra hivatott emlékeztetni, hogy csak sok kockázattal, nem egyszer egzisztenciális megsemmisüléssel járó sztrájkokkal sikerült hosszú évek alatt kivívnia a szakszervezeteknek és munkáscsoportoknak azt az egyszerű, rock-nótában elcsépelt szlogent, ami ma nekünk (legalábbis az első harmada) már magától értődő és természetes.
|